Egyszer volt szép az anyám tánca,
mikor kendõjét gyepre hányta,
a Korhány vizénél, Pusztapándon,
s bokázó lába pásztortûznél,
öles apám örömére
szállt, mint illat a virágon.
De gyönyörû lába víg figurát
eredõ táncába õ se vitt,
csak mutatta ringó mozdulattal
halálba járó õseit.
Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy meghaltak azok ima nélkül,
nagy szakállal, akasztófán.
S hajnaltájon, lengõ szélben,
hogy fény nyílott két nyárszemében,
elébe raktak tíz szál gyertyát,
hat másikat meg karikába.
Közöttük anyám ott sugárzott,
s kis csizmája lángot vert át.
Az õsi ritmust pásztorok fütyölték…
Kettõ-kettõ felállott szélrül,
jelezve, hogy a csúfolt õs
szép feje most halálba révül.
S a holtak szemét ahogy lezárták:
ezt a sirató, örök búcsút
a nyárfák alatt már öten járták.
Akkor meg, mikor sírt nyitnak,
közéjük lendült hatodiknak
apám is, kinek lépteit
úgy mérte az öt táncoló,
mint ki utolsó fordulattal
az egész mûbe értelmet vitt…
Mikor a gyertyák porig égtek,
még anyám eljárta a végét;
egy szál virág körül koszorút táncolt…
A juhászok meg már csak nézték,
hogy az égen hold ballag át
s csudálja nagy, fehér szemmel
anyám lábán a balladát.
